Útinapló: Hikone
Mindjárt vége a szeptembernek, és én még a nyaralás első részének összegzését sem fejeztem be. Kicsit el vagyok úszva a taiko miatt, 4-én lesz egy nagy koncert, amire készültünk egész nyáron. Tegnapelőtt reggel 8-tól este 6-ig volt edzés, akkor is azért hagytuk abba, mert besötétedett.
Azt hiszem ott hagytam abba, hogy elköszöntem Alexától Osakában. A bőröndömmel elverekedtem magam a Kawabata múzeumig, ami ezúttal szerencsére nyitva volt. Szerintem nem sok külföldi fordulhatott ott meg eddig, mert nagyon furcsán néztek rám, amikor bementem. :D Két terem volt az egész, az egyikben kiállították a használati tárgyait, a másikban térképek voltak. Bemutatták, mikor hol lakott és, hogy a művei hol játszódnak pontosan. Ezenkívül volt anime vetítés, be kell vallanom, hogy az eddigi legjobb feldolgozást láttam (a megfilmesített könyvei valahogy nekem nem tetszenek).
A múzeumban korán végeztem, viszont a szállást Hikonéban csak 4 után lehetett elfoglalni, úgyhogy - mivel Mirjam amúgy is Kyotoban volt - átvonatoztam megnézni a bambuszerdőt Arashiyamán. Találtam olyan útvonalat, amivel egész Arashiyamáig el tudtam menni a seishun kippuvel, öröm és boldogság. Kyotoban irdatlan turistaáradat várt persze. A bambusz erdőről azt az infót találtam, hogy van egy templom előtte, és ha átmegyek a kerten és kijövök az északi kapun, akkor pont a bambusz erdő közepére lyukadok ki. Na igen ám, csak azt elfelejtették, hogy a templomkert megtekintése pénzbe kerül, úgyhogy próbáltam olyan útvonalat találni, hogy kikeveredjek a fizetős sorból, aminek következtében sikeresen elkavarodtam és egy folyóparton találtam magam. Bambuszok természetesen sehol. :D Végül arra jutottam, hogy ha követem a tömeget, akkor olyan nagy baj nem lehet, és meg is találtam a bambuszokat, bár erdőnek én ezt nem nevezném. Igazából egy pár száz méteres ösvény az egész, amin lehet fel-alá sétálni. Emiatt kicsit csalódottnak éreztem magam, mert a fotók alapján jóval nagyobb helyre számítottam. Viszont pont egy riksa haladt mellettem, és a srác azt mesélte két japán turistának, hogy több mint 600 fajta bambusz létezik Japánban. El is határoztam, hogy egyszer én is befizetek egy riksás túrára, mondjuk Asakusában, az biztos jó lehet.
Arashiyama után találkoztunk Mirjammal az állomáson és együtt átvonatoztunk Hikonébe. Hikonéről azt kell tudni, hogy a világon semmi nincs ott egy kastélyon kívül, ami Japánon belül nagyon híres és szeretnének belőle világörökségi helyszínt csinálni.Bár azt nem értem, miért, mert pont olyan, mint az összes többi kastély, amit láttam. Kívül fehér, belül üres.:D Ezen kívül ott van a Biwa-tó, ami az itteni Balaton mondhatni, csak nekünk pont sikerült ott megtalálni a partot, ahol semmi nem volt. Murphy~
Nos hát igazából pont jó volt, hogy a végére egy ilyen kis helyet raktunk, mert mindketten totál ki voltunk merülve az egy hetes túrától. Egy ryokanban laktunk, hogy egyszer ilyet is kipróbáljunk, és nekem személy szerint nagyon tetszett. Az egyetlen negatívum, hogy elég messze volt az állomástól, bár a tulaj visszafelé kivitt minket kocsival. (: Nagyon lazán kezeltek mindet, semmi bejelentkező lap vagy bármi hercehurca, megkaptuk a kulcsot és pihi volt. Másnap reggel fél 11-kor keltünk a tulaj kopogására, mert takarítani szerettek volna. Ha az nincs, valószínűleg átalusszuk az egész napot. így viszont dél körülre eljutottunk a várig, azt megnéztünk, aztán a japán kertet is alatta, végül pedig a múzeumot. A környéket úgy próbálják fejleszteni, hogy a várbelépővel több mini kiállításra is be lehet menni. Mivel pedig a hely olyan pici, hogy külföldieknek se híre, se hamva nem volt, jól meg lettünk bámulva itt is. :D
A vár után elsétáltunk egy bevásárló utcába, ahol az épületeket meghagyták az eredeti formájukban, mintha visszamentünk volna száz évet az időben. Ettünk takoyakit, utána pedig elsétáltunk a tópartra, ahol ugye nem volt semmi, szóval csak beledugtuk a lábunkat a vízbe, hogy mennyire meleg, aztán jöttünk is vissza. :D Mindkét este ugyanazon a helyen vacsiztunk, mert más nem volt nyitva (látszik, hogy nem jár arra sok turista). Szerintem legalább ötven éve meglehet az az étterem, és azóta ugyanazok az emberek viszik. Mosolygós idős bácsi volt a szakács, és három néni a pincérnő. :D Második este már nagy mosollyal köszöntöttek és elmondták, hogy aznap mit ajánlanak a menüről. Így az utolsó estére rábeszéltem Mirjamot, hogy egyen egy fagylaltkelyhet, mert Hiroshima óta hallgattam, hogy desszertet szeretne. :D
Ezzel véget ért a nagy augusztusi vándorlás első része, másnap hazavonatoztunk Shizuokába. Legközelebb a hokkaidói utamról mesélek.
Azt hiszem ott hagytam abba, hogy elköszöntem Alexától Osakában. A bőröndömmel elverekedtem magam a Kawabata múzeumig, ami ezúttal szerencsére nyitva volt. Szerintem nem sok külföldi fordulhatott ott meg eddig, mert nagyon furcsán néztek rám, amikor bementem. :D Két terem volt az egész, az egyikben kiállították a használati tárgyait, a másikban térképek voltak. Bemutatták, mikor hol lakott és, hogy a művei hol játszódnak pontosan. Ezenkívül volt anime vetítés, be kell vallanom, hogy az eddigi legjobb feldolgozást láttam (a megfilmesített könyvei valahogy nekem nem tetszenek).
A múzeumban korán végeztem, viszont a szállást Hikonéban csak 4 után lehetett elfoglalni, úgyhogy - mivel Mirjam amúgy is Kyotoban volt - átvonatoztam megnézni a bambuszerdőt Arashiyamán. Találtam olyan útvonalat, amivel egész Arashiyamáig el tudtam menni a seishun kippuvel, öröm és boldogság. Kyotoban irdatlan turistaáradat várt persze. A bambusz erdőről azt az infót találtam, hogy van egy templom előtte, és ha átmegyek a kerten és kijövök az északi kapun, akkor pont a bambusz erdő közepére lyukadok ki. Na igen ám, csak azt elfelejtették, hogy a templomkert megtekintése pénzbe kerül, úgyhogy próbáltam olyan útvonalat találni, hogy kikeveredjek a fizetős sorból, aminek következtében sikeresen elkavarodtam és egy folyóparton találtam magam. Bambuszok természetesen sehol. :D Végül arra jutottam, hogy ha követem a tömeget, akkor olyan nagy baj nem lehet, és meg is találtam a bambuszokat, bár erdőnek én ezt nem nevezném. Igazából egy pár száz méteres ösvény az egész, amin lehet fel-alá sétálni. Emiatt kicsit csalódottnak éreztem magam, mert a fotók alapján jóval nagyobb helyre számítottam. Viszont pont egy riksa haladt mellettem, és a srác azt mesélte két japán turistának, hogy több mint 600 fajta bambusz létezik Japánban. El is határoztam, hogy egyszer én is befizetek egy riksás túrára, mondjuk Asakusában, az biztos jó lehet.
Arashiyama után találkoztunk Mirjammal az állomáson és együtt átvonatoztunk Hikonébe. Hikonéről azt kell tudni, hogy a világon semmi nincs ott egy kastélyon kívül, ami Japánon belül nagyon híres és szeretnének belőle világörökségi helyszínt csinálni.Bár azt nem értem, miért, mert pont olyan, mint az összes többi kastély, amit láttam. Kívül fehér, belül üres.:D Ezen kívül ott van a Biwa-tó, ami az itteni Balaton mondhatni, csak nekünk pont sikerült ott megtalálni a partot, ahol semmi nem volt. Murphy~
Nos hát igazából pont jó volt, hogy a végére egy ilyen kis helyet raktunk, mert mindketten totál ki voltunk merülve az egy hetes túrától. Egy ryokanban laktunk, hogy egyszer ilyet is kipróbáljunk, és nekem személy szerint nagyon tetszett. Az egyetlen negatívum, hogy elég messze volt az állomástól, bár a tulaj visszafelé kivitt minket kocsival. (: Nagyon lazán kezeltek mindet, semmi bejelentkező lap vagy bármi hercehurca, megkaptuk a kulcsot és pihi volt. Másnap reggel fél 11-kor keltünk a tulaj kopogására, mert takarítani szerettek volna. Ha az nincs, valószínűleg átalusszuk az egész napot. így viszont dél körülre eljutottunk a várig, azt megnéztünk, aztán a japán kertet is alatta, végül pedig a múzeumot. A környéket úgy próbálják fejleszteni, hogy a várbelépővel több mini kiállításra is be lehet menni. Mivel pedig a hely olyan pici, hogy külföldieknek se híre, se hamva nem volt, jól meg lettünk bámulva itt is. :D
A vár után elsétáltunk egy bevásárló utcába, ahol az épületeket meghagyták az eredeti formájukban, mintha visszamentünk volna száz évet az időben. Ettünk takoyakit, utána pedig elsétáltunk a tópartra, ahol ugye nem volt semmi, szóval csak beledugtuk a lábunkat a vízbe, hogy mennyire meleg, aztán jöttünk is vissza. :D Mindkét este ugyanazon a helyen vacsiztunk, mert más nem volt nyitva (látszik, hogy nem jár arra sok turista). Szerintem legalább ötven éve meglehet az az étterem, és azóta ugyanazok az emberek viszik. Mosolygós idős bácsi volt a szakács, és három néni a pincérnő. :D Második este már nagy mosollyal köszöntöttek és elmondták, hogy aznap mit ajánlanak a menüről. Így az utolsó estére rábeszéltem Mirjamot, hogy egyen egy fagylaltkelyhet, mert Hiroshima óta hallgattam, hogy desszertet szeretne. :D
Ezzel véget ért a nagy augusztusi vándorlás első része, másnap hazavonatoztunk Shizuokába. Legközelebb a hokkaidói utamról mesélek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése